family portrait: Üdvözlet a dackorszakból

Hát eljött, félreismerhetetlenül. Először csak bekopogott hozzánk. Majd miután melegen kezet ráztunk vele, kedvesen próbáltuk kitessékelni.

Úgy tűnik maradni akar.

Egyszer hajdanán - ifjabb ifjú koromban - arra gondoltam (ehh, én balga), hogy a hiszti, az bizony a félrecsúszott nevelés eredménye. Aztán szerencsére elvégeztem néhány pszichológia kurzust, és rájöttem, hogy ez így abszolút nem igaz.

Most már tudom, hogy a hiszti, az olyan...

...ööö... izé...

Szóval igen, még jóval később is összeugrott a gyomrom (na nem az, hanem a hogyishívják...szemöldököm), amikor egy hevesebb hisztizős jelenetet láttam a nyilvános helyek egyikén. És arra gondoltam, hogy basszus, nekem csak az első két évre van jogosítványom gyerektartásra. Mert mit kezdek én majd egy dacos, hisztizős, akaratos gyerekkel?

Noel nem tartozik a nehezen kezelhető gyerekek közé, tényleg jól kijövünk. De skorpiói temperamentumával azért olykor tud naaagyon akarni. És persze folyamatosan pörög. Mivel szerintem ez (is) egy nagyon érzékeny periódusa az életének, és most vetjük el a csíráját mindannak, ami a későbbi kapcsolatunk alapja lesz, persze nem szeretném elrontani.

Szó mi szó, a gyerekek ugyebár nem mindig édesen mosolygó kis angyalkák, hanem olykor igazán türelempróbálóan tudnak viselkedni. Mert akaratosak, vagy nyűgösek vagy mindkettő. És ha épp én sem a legjobb formámban vagyok, akkor igazán fárasztó tud lenni a nap.

Szerintem nem lehet elkerülni az ilyen napokat, a gyerektől sem várható el, hogy mindig édesbogár legyen, úgy, ahogy magunktól sem várhatjuk el, hogy folyton mosolyogjunk* Azért ilyenkor van egy-két jól bevált taktika, ami gyakran hatásos:

- kialszom magam. Lelépek moziba/színházba/vásárolni. Neeem, nem hagyom egyedül a durcás gyereket XD Szóval talán hülyén hangzik első olvasásra, pedig tök fontos. Ha ugyanis nem pihenek eleget, rosszul érzem magam vagy csak simán eluralkodik rajtam a "váááá sose érek a teendő listám végére"-érzés, akkor itt az ideje a lazításnak. Ugyanis Noel is megérzi, ha nekem rossz a kedvem, és a nyűgösség természeténél fogva "ragadós", így mindkettőnknek jót tesz a dolog. Vagyis frusztrált szülő = frusztrált gyerek

- ha viszont Noel kelt bal lábbal, akkor sokszor az is segít, ha csak elindulunk a nagyvilágba.Vagyis egy nyűgösebb napon a környezetváltozás mindig jó szolgálatot tehet. Az is előfordul,hogy engem un meg, (én sem értem, hiszen nagyon izgalmas vagyok) =) Na, ilyenkor is elmegyünk valahová.
Izgalmas emberek közé =)

- ha azt érzem, hogy engem hiányol (van, hogy túl sok a munkám ahhoz, hogy eleget foglalkozzak vele), akkor pedig próbálom úgy alakítani, hogy több időm maradjon vele.
Ha az első és a második pont egyszerre érvényesülni (fáradt szülő, akit un a gyermek), akkor kiválóan lehet moziban is aludni. Ekkor viszont érdemes valami művészfilmet kiszemelni, mert az jó eséllyel kevésbé hangos.

Szóval igen, vannak fárasztó pillanatok egy kétévessel. De azt hiszem, ha elfogadjuk, hogy teljesen normális jelenség az, hogy szárnyakat akar aggatni az akaratára, akkor sokkal egyszerűbb a dolog. Ahol viszont résen kell lenni, az a határok kijelölése. Néha sokkal egyszerűbb lenne engedni egy amúgy irreális kérésnek (pl. mindenáron 5 filterrel szeretne magának teát készíteni, egyedül akar kávét csinálni, de vannak tusfürdő, szappan, növény, cipő és cumisüveg dilemmáink is), mint ellenállni és küzdeni. De ha kijelöljük a határokat, és tartjuk magunkat hozzá, akkor neki is és talán nekünk is sokkal egyszerűbb lesz. Úgyhogy megyek is megjelölni a territóriumomat: mivel a pisilős térfoglalás így a XXI. században kissé divatjamúlt, inkább valami mást találok ki.

***

Egy valami azonban biztos: az ilyen típusú nehézségek után mégis kb. 1 másodperc elég a teljes regenerálódáshoz**,mert hiszen minden porcikája (igen, még a rosszasága is) imádnivaló. Mellesleg nagy hízelgő. Miután rossz fát tett a tűzre rendszerint megfogja a két kicsi kezével az arcomat, és azt mondja " anyaa....baba szeret".