Boldog-boldogtalan

Először is:

Kedves Olvasóim! :-)

Boldog, Békés, Szeretetteljes és Sikeres Új Évet mindenkinek! Köszönöm, hogy olvastok, és hogy hiányoltátok az írásokat az elmúlt hetekben. Jól esik, de tényleg.

Annak, hogy nem írtam, több oka is van, az egyik az ünnepeket övező nyüzsgés, a másik pedig, hogy nem voltam blogírós formámban. 

Főleg azért szeretem ezt a blogot írni, mert egy-egy fárasztó vagy kevésbé fárasztó nap végén jó leülni, és kiragadni a nap vicces-kedves momentumait. Mert örülni jó.

Mostanában sokat gondolkodtam a boldogságról és párjáról, a boldogtalanságról. 

Azt hiszem azon szerencsések közé tartozom, akiket eddig viszonylag megkímélt a sorsuk. Persze voltak már nehéz pillanatok az életemben, és biztosan lesznek is. De eddig valahogy jó kártyákat kaptam. 

Alapvetően azt gondolom a boldogságról, hogy minden embernek ott van a kezében a lehetőség, hogy éljen vele... csak néha elérhetetlennek tűnik, de mindvégig ott van a kezünkben. 

Igen, az éremnek mindig két oldala van, sose történnek szimplán jó dolgok.

De ha már érme, legyen hát aranyosan csillogó, valahogy erre vágyunk mind.

Tévedés, nem gondolom, hogy szép lenne ez a világ. Talán csak a végtelenül önző ember tekintheti annak. Mert minden pillanatban szörnyűségek sorozata történik a világ különböző pontjain, de hát nyilván nem kell bemutatni nektek hol is élünk.

Ami viszont fontos: mindig van minek örülni. Engem például egy vihar is le tud nyűgözni. De akinek beázik miatta a lakása, vagy épp balesetet szenved, na ők biztosan nem örülnek neki annyira. Biztos értitek, miről beszélek.

Az életben sok ponton le lehet ragadni, és besüppedni az önsajnálat vagy a közöny mocsarába, mert az egyszerű.  Mindig történik valami, amin lehet búslakodni. Csak nem érdemes. Egyrészt mert nehéz kimászni, másrészt meg az iszappakolás maximum egy wellness hétvége keretén belül áll jól az ember lányának. Vagyis sokszor egyszerűbb boldognak lenni, bár ez lehet kicsit hülyén hangzik.

Ilyesmi képem van a boldogságról. 

Annak ellenére, hogy ez az életem egyik kulcsfontosságú megállapítása, mostanában valahogy nehezen tudok élni vele. Ami felveti a kérdést, hogy nem kamu-e az egész. Olyan ez, mint egy árnyék, ami leereszkedett az amúgy derűs kis életemre. Vagyis rendesen próbára van téve a fenti csinos elméletem.

Hogy kiújult anyukám betegsége úgy ért, mint egy villámcsapás. Persze ilyesmire nem is lehet felkészülni soha. De valahogy megcsaltak a megérzéseim, sőt még ma is úgy jöttem el otthonról, hogy arra gondoltam: nem is beteg. Ez valami tévedés.

Persze próbálom nem átadni magamat a félelmeimnek, és abban is biztos vagyok, hogy minden okkal történik. Nem hiszek valami szórakozott istenségben, aki kénye-kedve szerint osztja le a lapokat, olykor kegyesen, máskor iszonyat kegyetlenséggel. Tényleg abban hiszek, hogy mindennek van oka, még akkor is, ha esetleg szimplán kegyetlennek tűnik egy történés. Hogy megtapasztaljuk, és ráébredjünk dolgokra. És nem is annyira a megtapasztaláson, hanem a ráébredésen van a hangsúly.Nem hiszem, hogy az élet egy játszótér lenne, ahol a legfőbb jó, a boldogság eléréséért kellene küzdenünk. És az is biztos, hogy ha az ember átadja magát a szomorúságnak (vagy divatosabb kifejezéssel élve, depressziónak), az olyan mintha megkötözné magát.

Szóval hajrá elméletem, neked drukkolok! 

Igazából nem szeretek ilyesmiről beszélni, de arra gondoltam, hátha segít valakinek ez a néhány sor.