Gonoszka

Noel egy ideje elkezdett a negatív mesehősöknek drukkolni.

Na jó, lehet, hogy ez a kijelentés így ebben a formában nem egészen helytálló, de tény, hogy mindig nagy harci kedv lesz úrrá rajta, ha egy-egy izgalmasabb jelenethez érkezünk, amikor összecsap végre a  jó és a rossz. Ilyenkor édes kis hangján morogni kezd, közli, hogy az illető (például egy fogait kattogtató cápa, aki elől menekül a kicsi hal) nagyon vicces, és ő is kattogtatni kezdi a fogait. De ha nem vigyázok, még meg is harap a játék hevében. 

Mert kit is érdekel Hamupipőke, amikor ott van a macska is, aki folyton Brúnót piszkálja. És milyen unalmas már a fel-le úszkáló sellőlány egy nagyfogú cápához képest??!!

Noelnak ennek megfelelően igen élénk a fantáziája, a szereposztást elnézve - jobb híján - visszatérő vendégszereplőként engem is bevett a játékba. 

Így lettem hát Gonoszka. 

Eleinte az anyai hormonok ködében úszkálva még örültem is, hogy megtisztelt ezzel a kedves szereppel, meg hogy milyen édesen becézi.... Aztán kicsit unni kezdtem a játékot, majd eljött az a pillanat, hogy megkértem, talán mégse hívjon így. 

Mert sérti a gondosan felépített jókislány-imidzsemet. 

(Ha jól emlékszem neki talán más érveket hoztam fel =)

Egy morgással válaszolt, a szokásos rosszcsont arckifejezésével fűszerezve, ami ilyen:

Ekkor közöltem vele, hogy ez a játék nekem nem tetszik, mert én nem vagyok igazából gonosz (csak igen ritkán és akkor sem ismerném be soha), és hogy a hókuszpók meg a Sziamiaú, nna azok a gonoszak. 

Azt hiszem elgondolkodott rajta. 

Azóta Kókuszpók vagyok, ha kedveskedni akar, akkor pedig Macska.

Noel bibije

Noel: baba megdörzsölte a kezét a kamionnal. Sírtam is. Ama bekente. Bekened?"

én: Noel, nem megdörzsölted, hanem lehorzsoltad. Már bekentem, sőt már majdnem be is gyógyult.

Kb. 10 perc múlva:

Noel: Ama, ledörzsöltem a kezemet a kamionnal. Fááájt. Kérek dóccit. 

én: Noel, már lefertőtlenítettem. De nem bedörzsölted, hanem lehorzsoltad.

Újabb 10 perc múlva:

Noel: amaa, megbörzsölte a kezemet a kamion. Fáájt. Kérek sörtapaszt.

=) ...nyugtató hatása lehet, az biztos.

Kertelüüüünk!!!!!!

Tudom, ebben a hónapban sem nyerem el a hónap blogírója címet, habár tényleg szerettem volna többet írni, hiszen mindig lenne miről. Csak hát hiába lobbizom a 36 órás napokért, még mindig csak 24-ből állnak.

Az elmúlt napokban azonban egészen izgalmas dolgok történtek.

A hosszú hétvége nagyon jól sikerült, sokat voltunk a szüleimnél, kirándultunk, szórakoztunk, moziztunk... 

....és vettünk egy telket.

No, de haladjunk sorrendben.

Habár nagyon szeretek itt élni ebben a kedves lakásban, azért olykor nagyon jó pár napot otthon tölteni a szüleimnél. Ott volt a család apraja nagyja, mindig is szerettem ezt a nyüzsgést. Ha jobban bírnám a tempót, azt hiszem  három-négy gyereket is szeretnék. Imádom az olaszos hangzavart, az újra és újra ismételt családi mítoszokat és  vicceket, de igazából az egésznek a hangulata az, ami annyira szeretnivaló és ami miatt gyakran haza vágyom. Persze ez nem jelenti azt, hogy szeretnék hazaköltözni, hogy valamiféle "nagy boldog családot" alkossunk (habár szoktunk ezzel viccelődni)... az úgy biztos nem működne =)

Aztán ellátogattunk "a tóhoz", amiről már többször is írtam ebben a blogban, és ami az egyik legvarázslatosabb helynek bizonyult az életemben.

Noel is nagyon felszabadult volt a friss tavaszias időben (meglepő, mi?), egy darab bottal is képes volt órákon át játszani.
A felszínre törő gyerekkori élmények, és az, hogy láttam a kisfiamat ott játszani, ahol én is annyit játszottam, és ahová annyi remek élmény fűz - egészen meghatott. Azért nem könnyekig, hanem csak amolyan érzelgős állapotba kerültem. Ez és talán a levelek alatt lapuló bimbózó tavasz vezethetett ahhoz a furcsa beszélgetéshez Mátéval, ahonnan már csak egy aprócska lépés választott el minket attól az elhatározástól, hogy vegyünk egy darabka földet, amit kertnek - a mi kertünknek -  hívhatunk, és ahová szívesen eljárunk.

Tulajdonképpen egy pici nyaralóról van szó a Dunánál, nagyobb telekkel, ami őrzi az én drága keresztszüleim szorgos keze munkáját. Majd fényképek is lesznek, egyelőre még a berendezkedős-gazolós-ásós fázisban vagyunk (látnátok a kezeimet!!!)

Egyszóval: szerelem van!  (jó, ez két szó)

Mivel kertes házban nőttem fel, és világ életemben természet-párti voltam, a kert hiánya bevallom mindig kicsit kényes pontja volt az életemnek. Amikor üde egyetemistaként egy panelházba költöztünk Mátéval, hónapokon át gyakran valami furcsa letargikus hangulat uralkodott el rajtam, ami azonnal elmúlt, amikor átköltöztünk a falatnyi kertes ám jóval szerényebb és kisebb Kun utcai albérletbe.

Most igazán szép környéken lakunk, ez a társasház is a csendesebb fajtából való, jó hangszigeteléssel (az alattunk lévő bácsi épp tegnap jegyezte meg, hogy milyen csöndesek vagyunk. Mire én: tényleg? Mire ő: tessék?)

Nem kell sokat sétálnunk ahhoz, hogy kijussunk az erdőbe, és annak is megvan a maga szépsége, hogy 20 perc autóval a belváros. Mindezt persze nagyon is értékelem, de attól még hiányzik a kert.. Ezt a hiányérzetet próbálja pótolni a lakásba zsúfolt 70 feletti darabszámú növény is.
Milyen jó lesz kiültetni a szobarózsáimat a kertbe!

De ami a legfontosabb érv volt a döntés meghozatalánál az talán Noel volt (ráfogtam az egészet). Mivel napközben dolgozom,  így az 1 órás sétáktól eltekintve nincs igazán időm, hogy Noelt játszótérre vagy máshová vigyem. Hogy igényelné, az egyértelmű. Persze mondhatnátok, hogy sokan nevelnek gyereket társasházban, vagy belvárosi panelban. Nyilván. Én csak arra gondolok, hogy egészen más élményeket szerez egy gyerek, aki nem hétvégi kuriózumként találkozik a természettel, hanem van egy kert ahová - barátnőm szófordulatával élve- "ki lehet őt csapni". 

Szóval a terv a következő: berendezni a kis nyári lakot úgy, hogy a jó idő beálltával akár huzamosabb időt is kint lehessen tölteni: onnan is tudok dolgozni, így ez a része is működőképes. Mivel 1 órányira van a fővárostól, Máté is meg tudja oldani a bejárást. És ha Noel gilisztákra vadászik napközben, nem pedig szekrényekből pakolászik ki, akkor talán több időm marad minden másra, amire most kevés.
Így hát kalandra fel! Hétvégén ha minden igaz, elkészül életem első veteményes kertje. Lesz benne borsó...borsó...borsó...répa, hagyma, karalábé, paradicsom, saláta... ja és borsó.

<3  <3 <3

...az előző bejegyzés margójára

Este van, lefekvés, Noel szokásos napi számvetését végzi, míg én szemlehunyva küzdök az álomkór ellen.  

Noel egyszercsak odafordul hozzám, egészen közel, suttogva kérdezi:

- Anya, hallod? Figyeljé' anya! Ébredjfel! .....Kislány is alszik?

Mivel nem bírtam megállni, hogy fel ne nevessek hangosan, kezdhettük elölről az elalvási procedúrát. Ezúttal már sikeresen elaltatott a gyermek.

Noel és a lányok

Noel nagy nőcsábász. 

Az egész talán nyár végén, a horvátországi nyaralásunkkor kezdődött. A csodaszép tengerparti étteremben rendszerint mellettünk foglalt helyet egy fiatal pár, amelynek hölgytagját Noel már az első napon kiszemelte.  Magának. Tetszését nem rejtette véka alá, először hangos kurjongatással hívta fel magára a figyelmet, majd miután megszerezte azt, csibészesen mosolyogni kezdett a kiszemelt hölgyre.

Így ment ezt pár napig, aztán a fiú megelégelhette a lényegesen jóvágásúbb fiatalamber furmányos próbálkozásait, és odébb költöztek. Noel azonban nem volt rest, székéből kipattanva hamar felkereste a turbékoló párt. Mivel nem akartuk bimbózó kapcsolatukat porba tiporni, jobbnak láttuk arrébb tessékelni gyermekünket. 

Aki ezért bánatában leitta magát (egy kis narancslével). Persze nem sokáig adta búra a fejét,  mivel hamar újabb - immár szabad - préda jelent meg a láthatáron.

És így ment ez a későbbiekben is hódítás terén.

Annyi különbséggel, hogy újabban már nem csak mosolyával és kurjongatásával kelti fel kiszemelt lány figyelmét, hanem le is szólítja a szemrevaló hölgyeket. Hétvégén egy étkezés alkalmával csak hátradőlt a székében és így kiáltott:

"Hééé, néni!!! Micsinász???"

Sívilág

Ahogy elkezdtem ezt a bejegyzést önkéntelenül is sóhajtottam egyet. Azzal a visszavágyós-féle sóhajtással.

Azt hiszem kevés olyan dolog van, amiért ennyire rajonganék, mint a síelésért. Annak ellenére, hogy nem vagyok egy profi síelő, és annak dacára is, hogy Máté kétszer leszáguld a fekete pályáról míg én az alig hosszabb kék pálya végére érek. De Máté már csak ilyen, született tehetsége van általában mindenhez. Magamat ilyenkor azzal nyugtatom, hogy a feleségválasztásban is nyilván felhasználta ezt az ősi tehetségét, úgyhogy nincs mitől félnem =) ..és ilyenkor megnyugszom. XD

Szóval a síelés mint szenvedély.
Az olyan dolog, amikor egy átsíelt hegylánc és nap után az ember elalváskor tovább síel, és mosolyogva alszik el. És álmában látja a csodálatos hegyeket... és a szikrázó napsütésben csillámló hóóriásokat és a felvonók után kúszó romantikus árnyékokat a havon... meg a sok kipirult és a mozgástól, friss levegőtől felszabadult embert... a vicces hóba fúródásokat, és Mátét ahogy óriás lábaival elszáguld mellettem.... 

Egy szóval imádom. És alig várom már, hogy Noel is ott legyen velünk.

***

És most kicsit Noelről.
Eddig ha "kimenőn" voltam, az többnyire egy-egy fél napos távollétet jelentett. Hogy a síelős napokon ő "otthon" várt minket, így végülis egy szűk hetet külön töltöttünk, azzal kapcsolatban egész széles skálán mozogtak az érzéseim. Először is: szuper volt.
Bármennyire is imádom, néha nagyon jól tud esni néhány óra nélküle úgy, hogy tudom jó helyen van. Mivel "Katával és Kajesszal" nagyon jó barátságban vannak, ettől a részétől nem kellett tartanom. A nap közepe felé aztán rendszerint elkezdett hiányozni a csacsogása, valamiről mindig eszembe jutott... (tudjátok, egy idő után a hóbuckák elkezdtek Noel-alakot ölteni) XD Az autóban ülve pedig sokszor automatikusan hátrafordultam, hogy alszik-e, amiért ilyen csendben van. Aztán a nap vége felé már őrülten hiányzott, alig vártam, hogy betoppanjunk, és a nyakunkba ugorjon.
Annyira jó szeretni őt. 

Összegezve: remek hét volt minden téren! Köszönet a szervezőknek és a kivitelezőknek ;)