Általában vegyes érzésekkel várom/nem várom a Karácsonyt. Valahogy mindig az a vége, hogy besokallok. Persze jó dolog a nagy család, és jó egymásnak örülni, de mindig annyi a program, hogy valahogy nem marad elég időnk a meghitt kiscsaládos készülődésre, ünneplésre. El is határoztuk, hogy ezentúl ez más lesz. Persze eddig is rajtunk múlt.
Mindemellett imádom a karácsonyi hangulatot: a fahéj, a szegfűszeg és mandarin édes illatát, az ajándékvásárlást, Noelt ahogy rajong a karácsonyi fényekért, és persze a kis gombócról nem is beszélve a hasamban.
Idén még izgalmasabb az előkészület, hehe szó szerint ké
szülődés, hiszen egy csodaédes csomag is kilátásba van helyezve a fa alá. Persze még lehet dupla csomagolású lesz, ez esetben tekintsünk el a fa alá helyezéstől. =)
"Hjajj.." - sóhajtsóhajt.
(ezúttal szimplán biológiai okokból. Hihetetlen ez a légszomj. Imádom a terhességet, de azért abban is van szépség, ha az ember szervei épp nincsenek összepasszírozva =).
Elérkezett amúgy a türelmetlenségi szakasz. Az utolsó hetek, amikor már tényleg terhes a terhesség. Persze nagyon vicces állapot, amikor egy kifejlett baba lakik odabent, és reagál a különböző ingerekre: pl. teljes extázisba esik a mézes tejtől, vagy amikor Máté és Noel bunyóznak ő is rugkapál belülről - mintha csak drukkolna, és alig várná, hogy ő is beállhasson. Annak ellenére, hogy ezek egyben a búcsúzkodós napok, pillanatok is (hiszen valószínű utoljára élem át ezt a csodát), azért már jó lesz a karjaimba fogni őt, és megismerkedni vele.
Nagyon várom már a nagy találkozást! Főleg azt a bizonyos első pillanatot. Noel születése körül sok részletet a homály fedi, de kristálytisztán emlékszem, amikor először néztem rá a csodás kis arcára, és a hihetetlen szemeire. Biztos hormonális alapja van az egésznek, de tény, hogy a kőtődésnek egy egészen más szintje alakul ki. Egyetlen pillanat alatt.
Várom a megmérettetést is, és egyre nagyobb bennem az izgalom...
A legjobb talán úgy készülni, és arra készülni, hogy bár nem tudni hogyan zajlik az egész, mégis megélni és átélni minden pillanatát. Nem siettetni, hanem hagyni, hogy a természet megtegye a dolgát. Az biztos segítség, hogy ha a fájások közepette (amikor még tiszta az ember agya), arra gondolni, minden egyes fájás közelebb visz ahhoz a csodálatos pillanathoz. A másik pedig az a bizalmi kérdés, hogy képes vagyok a feladatra. A légzéstechnika és a többi filmes elem már csak apró praktikák.
Talán minden szülésnél van egy olyan pont, amit akár pánikpontnak is nevezhetünk. Ahogy az orvosom mondta: "fejben dől el a szülés legnagyobb része". Talán értitek mire gondolt. Én is tapasztaltam ezt Noel születésénél. A kimerültség és a fájdalom kettősének olyan támadása ez, amikor tényleg talpon kell legyen az ember lánya, hogy tovább tudja csinálni. Ilyenkor nagy segítség lehet, ha olyasvalaki van mellettünk, akiben teljesen megbízunk, és átsegít minket ezen a ponton. De nyilván ilyenkor leginkább magunkból kell a maradék erőt kicsikarni. Ezen a ponton döntő jelentőségű az önbizalom, a korábban említett értelmében.Vagyis bízni kell a természetben, hogy jól alkotta meg a dolgokat, és hogy képesek vagyunk rá.
Szóval, kedves olvasóim, köszönöm, hogy lelkesen követitek a bejegyzéseket. Drukkoljatok, hogy a nagy napon fejben, lélekben és testben egyaránt rendben menjenek a dolgok! Addig is: jó készülődést Karácsonyra. Bár akad jónéhány elkezdett bejegyzés, ha lesz időm, még jelentkezem ;)
