Nem is tudom hogy kezdjem szavakba foglalni azt az őrült fájdalmas tényt, hogy Anyukám itt hagyott minket. Éppen ma egy hónapja.
...hogy mennyire szívfájdító látni apukám fájdalmát, aki bár nagyon erős, de 39 év közös történetét most mégis egyedül kell folytatnia. Néha úgy érzem, hogy még fel sem fogtam teljesen, mintha egy fájdalmas, és félelmetes kép csak kockáról kockára bontakozna ki előttem.
Ő volt az, aki mindig egyetlen pillantásomból tudta, mi jár a fejemben, akit az életem minden apró-cseprő történése érdekelt, akivel így megoszthattam az örömömet, a bánatomat. Aki - összezörrenéseink ellenére - a barátom volt.
Persze próbálok erős lenni. De néha olyan hívogató lenne belemerülni a fájdalomba, vagy kiordítani magamból, hogy miért??!!Hogy még annyira szükségem lenne rá, az apunak, a gyerekeimnek és a nővéreimnek. Hogy még annyi dolga lett volna...
De aztán feleszmélek, hogy ezt nem tehetem meg.
Mert a jelenben kell élni, és elfogadni a sorsot, még akkor is, ha nem is mindig oszt jó lapokat.
A túlélőstratégiám abból áll, hogy belefeledkezem a mindennapokba, a gyász megélését pedig próbálom a ritka pillanatokra korlátozni, amikor egyedül lehetek. Talán így egyszerűbb. A családnak is, és nekem is.
Nagyon hiányzik, azt hiszem egyre jobban...
De úgy érzem, sikerült elengednünk Őt. Nem úgy értem, hogy feldolgoztuk a hiányát, hanem hogy tovább engedtük az útján. Talán ez a legtöbb, amit tehetünk, tehettünk érte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése