tíz...

Hihetetlen, hogy már 10 éve együtt. 

Még mindig emlékszem milyen illata volt a kabátjának, és hogy mennyire fáztunk ott a Margitszigeten. És hogy a legelső randevún kapott ajándékról (egy ölelkező sünpár) Ő azt hitte. hogy az egy szexelő sünpár. 

Igaz, ezt csak évekkel később mondta meg.

És arra is emlékszem, hogy aztán a Művész moziból a film vége előtt negyed órával leléptünk, hogy elérjük a vonatot. Persze nem értük el. És a következőt se, pedig ott voltunk az állomáson. Így hazastoppoltunk, és a világ legfurább emberei vettek fel minket. 

Már akkor sejthető volt, hogy nem lesz unalmas a kettőnk kapcsolata.

Ahogy teltek az évek, valahogy teljesen magától értetődő volt, hogy együtt csináljuk. Ami egészen hihetetlen volt számomra is, hogy nem voltak surlódási felületek, se fel-felcsapó viszályok. Fogalmam sem volt róla, hogy így is lehet szeretni, és őrülten hálás vagyok érte a sorsomnak.

Sokan kérdezgették, hogy nem unalmas-e leragadni az első nagy szerelemnél. És persze értem miről beszélnek, de mindig mosolyognom kell, ha erre a kérdésre gondolok.

Mert nem...cseppet sem unalmas.

Soha, de soha nem cserélném el, ezernyi izgalmas kalandra se ezt a szerelmet és szeretetet, amit iránta érzek. Töretlenül...már 10 éve.