Betegségről, egészségről

Egy ideje új taggal bővült a családunk, és most nem Nadinra gondolok.
Hanem Mr. Betegségre.
Hát igen, ő az, akit nem szívesen lát az ember, de ha már jön, szeretné kipihenten, "rendben" fogadni. Elviselni a türelempróbáló ténykedéseit, hogy aztán kényszeredett mosollyal az arcunkon, egy sóhaj kíséretében elbúcsúzzunk tőle.

Mint már említettem Noel nem igazán volt beteg az ovis korszak előtt. Most viszont egybeérnek a betegségek. Fülgyulladás már háromszor,  mandulagyulladás és persze az újra és újra beköszöntő köhögős-orrfújós időszakok váltják egymást.
Igazából kétségbe estem.
Amúgy is igen terhelt betegségügyben a nagycsaládi életünk, nem igazán tudtam lelkileg mit kezdeni a betegségek jelentette folyamatos nyomással. Aminek persze az lett a következménye, hogy én is rendszerint lebetegedtem. Tényleg nincs rosszabb érzés, mint amikor sír a gyerek, és nem igazán tudunk segíteni.

Gondoltam én.

Aztán a 3. antibiotikum kúra után Mátéval úgy döntöttünk orvost, és szemléletet váltunk. Már régóta emlegettek egy "csodadoktort", aki a szelíd gyógymódok híve, és akitől leginkább azért tartottuk magunkat távol, mert annyira nyomatták, ami bennem mindig a csakazértse érzést váltja ki. Aztán vettünk egy mély levegőt, és belevágtunk. A hosszú, röpke 40 kilométeres, kanyargós hegyenföl-le útba, ami elválaszt minket az orvostól. Aztán az első találkozó után egy csomó minden megváltozott.

A fülfájásra tényleg hatásosnak bizonyult a hagymapakolás, és a durva sírós rész így ki is maradt. Azóta már többször abbamaradt, majd újraindult az orrfolyós-köhögős szakasz, de megnyugtatott az orvos, hogy ez normális egy új ovisnál. És hiába vonnánk ki a "forgalomból", ha visszakerül a közösségbe, újra megfertőződik, és minden kezdődik elölről. Vagyis az egész egy tanulási folyamat. Meg kell tanulnia az immunrendszerének együttélni az ovi jelentette baci- és vírusbombával. Addig meg marad az orrszívás, az orrsprézés és a türelem.

Érdekes érzés volt rádöbbenni, mennyire nem vonhatom ki magamat a gyerek gyógyulási folyamatából. Úgy értem eddig valahogy azt képzeltem az orvosnak kell felállítania minden esetben a helyes diagnózist, amihez a legmegfelelőbb kezelést kell adnia.
Ez persze így is van, de az én felelős döntésem kihez viszem el a gyerekemet, milyen útvonalat választok a gyógyulására. És persze az orvosok sem mindenhatók, így a szülő fellelőssége abban áll, hogy a tüneteket pontosan meghatározza az orvosnak, amihez pedig elengedhetetlen, hogy a gyerek minden rezdülését figyelni kell. És persze nem hátratett kézzel kell várni, hogy hasson az antibiotikum, hanem tényleg munkás együttműködésre van szükség gyerek-szülő-orvos és persze a gyerek szervezete között, ami rengeteg jelzést ad a helyes irányra vonatkozóan. Az új orvosunk mintha arra tanítana, hogy nekem mint szülőnek kell felismernem a jelentkező betegséget, és kitalálnom a megfelelő természetes és szelíd gyógymódot, ami tényleg egy karnyújtásnyira van. Persze nyilván vannak határok, de azt lehet is érezni, hogy mikor kell tényleg orvoshoz fordulni, mert nem vagyunk biztosak magunkban.
Remélem előrébb jutottunk. Mindenesetre nagyon jó érzés, nem hátratett kézzel várni a csodát, hanem pakolást, borogatásokat készíteni, és hinni abban, hogy ha már a természet ilyen csodásan megalkotta az emberi szervezetet, akkor mindig bennünk rejlik a gyógyulás kulcsa is.