Míg Noel ebédel...

ülök az óvoda előterében, várom, hogy befejezze.  Hallom a hangját a többi csicsergő gyerek  között:

"én is kérek még diót. Nagyon-nagyon finom ez a tészta! Itt a pojaram, igen kérek még teát"

Aztán nézegetem a csodaszép festményét a falon, rajta a jelével. És miközben mosolygok, édesen kalimpálni kezd a kicsi a hasamban. 

És már megint kapar a torkom.  Nem, nem, most nem olyan volt, mint hét elején, amikor bevittem a Noelt az óvodába, hánytam egyet, aztán eljöttem.* Ez most szimpla torokkaparós-meghatódós volt.

Az első hét után elmondhatom, hogy Noel egyszer sem sírt az oviban, kivéve, amikor haza indultunk.** Mindenből eszik, szól ha pisilnie kell, nem verekszik, és mindennek örül.

Hazafelé végig csacsog, és többször is elmondja, hogy mennyire jó óvodásnak lenni.

Én meg arra gondolok, hogy anyának lenni ennél is sokkal-sokkal jobb...

* hogy miért történt, fogalmam sincs... ok, lehet a leánygyermek az oka. De annyira hirtelen jött, hogy nagyon nagy szerencse, hogy épp a felnőtt wc ajtaja előtt beszélgettem az óvónővel.

**szerintem az óvónők már fontolgatják, hogy bevonják a családvédelmiseket is =) 

U.I.: aztán, hogy ne legyen túl idilli a kép,  délután Noel összetörte egy laza mozdulattal a legjobb parfümömet, az egyetlent, aminek elviseltem az illatát a terhesség alatt. De mióta üvegnyi töménységében lengedezi körbe a lakást, rájöttem, hogy talán mégsem fog annyira hiányozni...