A tegnapi napnak is megvan a tanulsága.
Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember miket énekel a gyerekének. Nyilván. Amíg Noel kicsi volt, szabadon szárnyalhatott khrmm a "költői énem", és bármilyen bugyuta dallamra khrmm "költhettem" remekebbnél remekebb dalokat. Most a példáktól inkább eltekintenék.

Noel az utóbbi időben megtanulta kifejezni a csodálkozását (nagyra nyitott szemmel mondja, hogy wooow), csalódottságát pedig univerzális kifejezésként a KAKA szóval írja le. Elég gyakran csalódik, pedig még csak 15 hónapos... mi lesz később, amikor kikerül a családi fészek melegéből??!! Máté szerint ez már egyfajta társadalomkritika is a részéről, nem kell magunkra venni. Nos, próbálom. Tehát az esti rituálénknál tartottunk, Noel szép csendben fekszik az ágyban, én pedig már dörzsölgetem a lelki kezeimet, 1-2 perc és kiságyba tehető lesz. Épp a "nem" klasszikus bóbitát éneklem neki, amikor Noel egyszercsak felül, és csak annyit mond: KAKA! majd kirohan a szobából.
Én pedig csak fekszem, és pár pillanatig moccanni sem tudok, "de most miért???"
Aztán persze csemetém után eredek, aki egész célirányosan a nappali felé tart, majd kis idő után megjelenik egy könyvvel a kezében. Weöres Sándor Bóbitájával!!!
Méghogy nem kritikus a fiam!
:D
VálaszTörlés