Kórházi napok

Szülést követően rögtön a kezünkbe adták a babánkat, és kezdetét vette az első két órás ismerkedős rész. Ekkor még nem tudtam megfigyelni mennyire gyönyörű kislányt is kaptunk ajándékba, mert jóformán nem láttam a könnyeimtől. Aztán persze kitisztult. Mármint a kép. A fejem nem =)

Egészen lenyűgöző, ahogy egy néhány perces baba is kutatni tud a táplálék forrása után. És hihetetlenül erősen meg tudja szorítani az ujjunkat, ha a kis kezéhez érünk. Nadin egész ügyesen bele is jött a szopizásba, persze ez még csak amolyan próbálkozós szakasz volt.

Hejj, jó dolog a rutin bizonyos téren. Noelnál az elején nagyon stresszeltem, hogy beinduljon a tejcsi, és minden rendben legyen a szoptatás körül. Aztán úgy is lett, alig akarta abbahagyni :) 

Miután átkászálódtunk az ágyra, és az orvos odalent lecsekkolta, hogy minden rendben van-e, Nadin a hasamon feküdt. Eltelt jónéhány perc, amikor felötlött bennem a kérdés, hogy "ugye lány?" (na nem azért mert elvárás, csak végig Nadinnak szólítottam míg ismerkedtünk) Mire Máté: "ööööö, nem néztem" Aztán előkerült az orvos, és meggyőzött mindannyiunkat, hogy nem neveljük félre a gyermekünket mindjárt élete első perceiben =) 

Aztán szépen minden(ki) elkészült, és a felöltöztetett babánkat jobban is szemügyre vehettük. Közben Máté felhívta a rokonságot. Nadin úgy kucorodott a hasamon, hogy egészen felismerhető volt az a kedvelt póz, ahogyan a hasamban is éreztem őt mozogni. Nagyon érdekes érzés volt. Aztán letelt a két óránk ott a szülőszobán, és bemehettünk a kórházi szobába. 

Szerencsére most is volt szabad egyágyas szoba, most a 8-ast kaptam (Noelnál épp a mellette lévő 7-est). 

Gyorsan telt az idő, habár Noel és Máté nagyon hiányzott. A műtősszerkót megtartva Máté beszökött esténként hozzánk, és hozott magával egy kis "hazai" csókot-bókot. Azt szokták mondani, hogy első napjukat a babák szinte végigalusszák. 

Nos, mi nem. 

Még szerencse, hogy olyan voltam szülés után, mint egy duracellnyuszi, így simán ment, hogy másfél napig nem aludtam egyáltalán. Nadin végig sírta az éjszakát, nappal pedig annyira édesen aludt, hogy csak gyönyörködtem benne, azért nem aludtam. 

Éjszaka fájt a hasa, azért sírt. Hajnaltájt bekopogott a védőnéni (jajj, még most is a hideg ráz), aki olyan öregmamis brutális parfümöt viselt magán, amit talán Darwinnal karöltve fejlesztettek ki  "a gyengék úgyis elhullanak" projekt keretében. Hát elég gyengnének bizonyultam, mert még másnap is éreztem szegény kislány fején azt a szagot, ott, ahol megérintette. De legalább jótanácsokkal látott el: szerinte kéthetes korig kizárt, hogy fájjon egy baba hasa, biztos éhes, adjak neki vizet. Ehh, mivel tudtam, hogy a tejcsire várni kell, és azt is tudtam itt másról van szó, eszemben sem volt megfogadni a tanácsát. Az első nap rengeteget bukott, és érezhetően fájt a hasa, pukizás után megkönnyebbült. Aztán kiderült, hogy még a magzatvíz ürül a szervezetéből, és attól lehet a pocifájás. Szerencsére másfél nap után elmúlt, és azóta sem jelentkezett(kopp-kopp-kopp). 

Mivel nem sárgult be a kicsi, és minden rendben volt vele (habár kicsit sokat veszített a súlyából), 3 nap után haza is mehettünk. A kórházi szobát, és azokat az ízeket és illatokat azt hiszem örökre az emlékezetembe véstem. Olyan jó volt a sok büszke és mosolygós anyuka között tolni a kis kosár kocsit, benne a gyöngyszemmel. 

Meg is született hamar az első beceneve: Hópihe. Annyira illik rá, és ráadásul amikor elindultunk a kórházba a születésnapján, egy rövid ideig nagy pelyhekben hullott a hó.

(nem túl jó a fénykép minősége, de olyan édesek így együtt....)

Mindjárt két hetes lesz! És hogy milyen az élet vele? Édes... 

Tudom, van egy csomó rossz dolog, ami körülvesz, de most megpróbálok rájuk, a kis családomra koncentrálni, aki immáron teljes létszámban is befér a "nagyágyba" :))) Nadin szépen fejlődik, visszanyerte születési sülyát, és eddig nagyon rendes lány volt esténként: rövid szopizásokra kelt fel, amúgy végigaludta az éjszakákat. Ha ébren van, leginkább kézben tartva érzi jól magát: kedvence, amikor a kis kezeit a mellkasunkra támasztva előrehajtja a fejét, és félálomban nézelődik.