Panaszra nincs okom, igazán rendes gyerekeim vannak. Szépen kivárják a 9 hónapot, amíg nagyjából lecsendesednek körülöttünk a dolgok, és akkor indulnak el nagy útjukra. Arra gondoltam, hogy terhelt terhesség ide vagy oda, inkább kiélvezem az utolsó napokat/órákat? így 2in1.
Néha persze elfog az izgalom, hogy annyira megismerkednék már ezzel az édes kis csomaggal, de nyilván tudja mikor jön el az ő napja. Vicces, hogy bármikor telefonálok bárkinek, azt hiszi szülni megyünk.
Igen, persze aludni nem nagyon tudok. Minden egyes moccanásnál felébredek, néha egészen zombi módban vagyok napközben. A folyamatos pisilhetnékről nem is beszélve....
De tudjátok mit? Tök jó éjjelente többször is felkelni arra, hogy odabent két icipici kéz matat, és kezd ismerkedni a még igencsak szűkös környezetével. És azt sem bánom, hogy folyton azt érzem nem kapok elég levegőt, mert minden szervem - így a tüdőm is - össze van préselve. Máté még mindig minden egyes sóhajtásnál azt hiszi valami bánatom van, pedig csak levegőt veszek... Akár hogy is nézem, valószínű utoljára tapasztalom a babavárás varázsát, és habár nagyon várom már, hogy a karjaimban tarthassam a kislányomat, hiányozni fog ez a kiteljesedett, misztikus érzés, amit a botor köznyelv terhességnek hív.
Noel minden nap kérdezgeti, hogy mikor bújik már ki a kistestvére. Hát...már nagyon várjuk, az biztos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése