Ha a csemeténkről van szó, hajlamosak vagyunk elérzékenyülten emlegetni különféle eseményeket, kezdve az első magzati rugdalástól, az első mosolytól az első lépésekig. Persze ez így is van rendjén. Emlékszem, amikor Noel először rugdalni kezdett (igen!még a hasamban :D...) épp mozgólépcsőn álltam, és annyira meglepődtem, hogy majdnem leestem :D Kívülről csak egy esetlen vonaglást láthatott az t. utazóközönség, de az valami leírhatatlan érzés volt akkor...
Szóval ha nem is könnyek közt írom ezeket a sorokat, de azért némileg meghatottan jelentem: túl vagyunk az első nyilvános hisztizésen. Nem volt olyan vészes, vagyis inkább azt mondanám, hogy az ember a saját gyerekével szemben annyira elfogult tud lenni, hogy képes a hisztit is aranyosnak találni. :-))) Az ok, ami miatt kirobbant a zendülés, az egy picike marcipán-bonbon volt. Mintha csak az ilyen kicsi totyogóknak készítették volna oda a boltban. Noel kiszimatolta, hogy abban bizony valami fenséges lapul, így mindenáron ragaszkodott hozzá. Hát gondoltam akkora baj csaknem lesz belőle, vegyük meg a bonbont. Igen ám, de jó polgárok lévén, nem szeretnénk a klasszikus "jajj a gyerek kezében maradt" -módszerrel távozni, ezért próbálom lefejteni Noel pici ujjacskáit a bonbonról, hogy kifizethessük. Na ekkor tört ki a lázadás. Noel nem adta! Én továbbra is próbálkoztam, de hiába. Aztán bekapcsolódott a kasszás néni is a buliba, amikor végül csak sikerült. Az eredmény pedig: hatalmas krokodilkönnyek és néhány decibellel hangosabb sírás (azt hiszem meg is döntötte eddigi rekordját).
Aztán elsétáltunk az autóhoz, Noel pedig büszkén ült hátul első saját szerzeményével.Naaaaaagyon finom lehetett, mert otthon már teljes béke honolt, és móka meg kacagás. Hogy mi lesz legközelebb, amikor már 3 bonbont akar? Hmm.. még magam sem tudom, de valamit csak kitalálunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése