Fogaska

Nadin 2 héten belül 4 fogat növesztett. Mi meg táskákat a szemünk alá a nem alvástól. 

Már csak 16 van hátra 

(már ami a tejfogakat illeti).

Házasságról, mi-egymásról

Vannak emberek, akik folyton attól óvnak minket, nehogy megcsaljuk egymást. Ha hárítok, persze sokat mondóan hozzáteszik, "sose tudhatod". Ez ugyanaz a csoportosulás, aki számon kéri házasság után már egy nappal, hogy mikor lesz már gyereked, vagy hogy mikor lesz kistestvére a már megszületettnek. (Remélem most már békén hagynak, és nem akarják, hogy mi ketten népesítsük be a fél világot).

Mostanában valahogy több fronton is belebotlottam a hűség-hűtlenség-témakörbe, így volt alkalmam morfondírozni rajta. Kényelmetlen téma, az biztos. Főleg ha az ember lányának van egy jóvágású, kívánatos férje, akinek meg egy korántsem vak felesége.

Mondhatni ősidőktől fogva együtt vagyunk. Első igazi szerelem (a többi csak kaland volt, ahogy Apu mondaná). 

De neem-nem. Ez utóbbi csak a vicc kedvéért.

Szóval lehet-e hűségesnek maradni egy életen át? Hol a hűtlenség határa, és egyáltalán: mikortól válik valami megcsalássá? 

Nemrég láttam a moziban egy filmet "Tegnap éjjel" címmel, ami nem egy nagy dobás, de azért csak elgondolkodtam. A történet szerint férfi és nő (férj és feleség) egy éjszakáját mutatják be, hogy mit is kezdenek magával a kísértéssel. Aztán valahogy a szánkba adják* a film során, hogy mintha nem a szexnél lenne a megcsalás határa. Hogy anélkül is lehet. No igen, összebújva "kívánósan" hempergőzni egy tuti pasival/nővel már valószínű tényleg kimeríti a megcsalás fogalmát. 

Már jópár éve hűséget fogadtunk egymásnak Mátéval. 

Amolyan örökre szólót. 

De ez a fogadalom a mi részünkről sokkal inkább egymás megbecsüléséről, szeretetéről szól, mintsem valami tornagyakorlatról. Annyi széthullott család van, annyi szomorú szemű gyerek, akik valahogy túl hamar lesznek felnőttek, mert a fészkük túl gyorsan -idő előtt - kihűlt. 

Persze sok esetben az erőlködés még károsabb, mint ha simán elválna két ember. Vagyis benne van a pakliban - ahogy mondani szokás. De miután két ember családot alapít, az egész sokkal de sokkal bonyolultabb lesz. Az esküvő után nekünk volt egy második fogadalmunk, mégpedig az, hogy minden erőnkkel egyben tartjuk a kis családunkat, és megóvjuk amitől csak meg tudjuk. 

De újra jön a kérdés: lehet-e boldog kiegyensúlyozott két ember, amikor annyi csodás virág nyílik a réten?

A több hetes morfondírozás után arra jutottam/jutottunk, hogy igen, lehet! De nélkülözhetetlen egy nagyon erős belső kötelék, ami összeköti a szóban forgó két embert. Persze mindenkiben ott motoszkál a vágy: megkóstolni az ismeretlent (jajj, nem csak a testiségre gondolok, tti!!) De tudom, hogy ha elengednénk egymást akkor a meghitt szentély, ami a kapcsolatunkat jelenti többé nem lenne sem meghitt, sem szentély. Ne értsetek félre, még mindig nem a testiség síkján mozognak a gondolataim. Úgy értem bennem valahogy az született meg, hogy egy testi kapcsolat - ha az csak a testiségen alapul, és nincs érzelmi kötődés, az talán kevesebbet nyom a latba mint pl. a vágyakozás maga. Nem tudom érthető-e mire gondolok. Persze az is kérdés, hogy létezik-e testiség nulla, azaz nulla érzelmi kötődéssel. Vagy ha már beszéltem a kapcsolat szentélyéről, akkor a test szentélyét mennyire "mocskolná be" egy szimplán testi kapcsolat. Jó kérdések, mi? 

Máté szerint fejben dől el az egész (hogy megdőlünk-e =)) Mert az ember az akaratával irányítja a cselekedeteit, mi több: a vágyait is. Ha nem enged teret bizonyos dolgoknak, akkor azok nincsenek. Valami hihetetlen komplikált biológiai berendezésünk van, ami azonnal kommunikálja az érzéseinket, még azokat is, amikről esetleg nem is tudunk. Nagyon hamar ki lehet deríteni egy kommunikációs aktusból (nem, nem képzavar, szakmai ártalom), hogy a szereplő felek (férfi és nő) épp mennyire nyitottak egymásra. És nem a nyilvánvaló flörtől beszélek, mert azt még a hülye is észreveszi. Hanem a mimika, a testtartás, a hanghordozás, ezernyi árulkodó jel van. 

Úgyhogy vigyázzatok, ti Föld nevű bolygó nő nemű halandói, lááátlak TITEKET =))))  (viccelek, még mielőtt valaki komolyan veszi)

Ne gondoljátok, hogy valami konkrét esemény miatt gondolkodtam el mindezen, csupán már régóta bele-belebotlok a témába. Emlékszem, az esküvőnk előtt néhány nappal odajött hozzám az egyik ismerősünk (természetesen elvált), és megkérdezte, hogy ugyan mi a csodának csinálunk ilyen hülyeséget, mert a világ dolgai most olyan mederben folynak, amikor eleve lehetetlen küldetés két ember sírig tartó hűsége, neadjisten' szerelme. 

Lehet. Mindenesetre

   ....  challange accepted. ;)

* fujj, de mocskos a fantáziád, ha itt másra gondoltál.

Nyáridő

Noel olvasni akar

Noel rábukkant erre a könyvre. És megkért, szóljak Apának, hogy adja neki. Mert szerinte nagyon érdekes könyv.*

* már csak azt nem értem, miből gondolja, hogy az Apa könyvéről van szó....

Csak a csend van

Nem is tudom hogy kezdjem szavakba foglalni azt az őrült fájdalmas tényt, hogy Anyukám itt hagyott minket. Éppen ma egy hónapja. 

...hogy mennyire szívfájdító látni apukám fájdalmát, aki bár nagyon erős, de 39 év közös történetét most mégis egyedül kell folytatnia. Néha úgy érzem, hogy még fel sem fogtam teljesen, mintha egy fájdalmas, és félelmetes kép csak kockáról kockára bontakozna ki előttem.

Ő volt az, aki mindig egyetlen pillantásomból tudta, mi jár a fejemben, akit az életem minden apró-cseprő történése érdekelt, akivel így megoszthattam az örömömet, a bánatomat. Aki - összezörrenéseink ellenére - a barátom volt.

Persze próbálok erős lenni. De néha olyan hívogató lenne belemerülni a fájdalomba, vagy kiordítani magamból, hogy miért??!!Hogy még annyira szükségem lenne rá, az apunak, a gyerekeimnek és a nővéreimnek. Hogy még annyi dolga lett volna...

De aztán feleszmélek, hogy ezt nem tehetem meg.

Mert a jelenben kell élni, és elfogadni a sorsot, még akkor is,  ha nem is mindig oszt jó lapokat. 

A túlélőstratégiám abból áll, hogy belefeledkezem a mindennapokba, a gyász megélését pedig próbálom a ritka pillanatokra korlátozni, amikor egyedül lehetek. Talán így egyszerűbb. A családnak is, és nekem is. 

Nagyon hiányzik, azt hiszem egyre jobban... 

De úgy érzem, sikerült elengednünk Őt. Nem úgy értem, hogy feldolgoztuk a hiányát, hanem hogy tovább engedtük az útján. Talán ez a legtöbb, amit tehetünk, tehettünk érte.