Prágáról és a kulcsfontosságú rugalmasságról

 ...egy kis adventi visszatekintés.

Végül az alpesi szánkózásból prágai advent lett.
Kicsit sem bántuk meg.

Ez a város egyike a legcsodálatosabb helyeknek, amit valaha láttam. Nem kifejezetten a látványosságai miatt, persze van mit "látni is", de valahogy az egész várost (de talán az óvárost és a várnegyedet még inkább) olyan különleges hangulat hatja át, ami egészen egyedi. Van benne némi "misztikus-borzongós" is,   aki ismeri Gustave Meyrink regényeit, az tudja mire gondolok. Már másodjára jártunk itt, de nem kevésbé varázsolt el, mint az első alkalommal.

Node kezdem az utazás elejéről.

Nagyon rutinos "bepakoló" vagyok. Mivel 18 éves korom óta szinte minden héten "cuccoltam" valahová, ezért nem szokott nagy fejfájást okozni az utazás előtti bepakolás. Úgy negyed órát szánok rá. Elégedetten hátradőlve az utazás elején még át is suhant fejemen a gondolat, hogy milyen szuperprofi vagyok már, mert semmit sem hagytam otthon. 

Aztán néhány órával később kicsit elsápadhattam.
Mert valami mégiscsak kimaradt.

Egy útlevél. 
Igen, a Noelé.
Schengen ide - Schengen oda, nem akartuk megkockáztatni, hogy lesitteljenek babástul-mamástul minket gyermekcsempészésért, hát visszafordultunk. A határtól.

Kb. 10 másodpercig tartott, amíg kiabálni szerettem volna, és anyázni, aztán még 5 másodpercig, amíg megsajnáltam magam, és mindenki mást okoltam, mert "gyerek, munka, háztartás mellett miért nekem kell még bepakolni is??"Jó, a Máté végig dolgozott. És a Noel?? Ő meg csak játszott egész nap...
Pedig mi önállóságra neveljük a gyereket! Ha elindulunk valahová, már szól, hogy vigyünk inni is.*

és aztán ránéztem a férjemre, és megnyugodtam. Azt hiszem ő a legjobb problémakezelő minden helyzetben, mellesleg a legmegnyugtatóbb ember a világon.

Legalább élvezzük a hóesést. Mondja ő. (tényleg csodaszép hatalmas pelyhekben hullott a hó).

Lényeg, hogy jól éreztük magunkat, és 60-nal hazaszáguldoztunk az autópályán az elfelejtett útlevélért. A gyönyörűséges hóesésben.

Aztán néhány órás késéssel csak elértük Prágát. Majd csomagunkat hátrahagyva nyakunkba vettük a várost. És a Noelt. Megjegyzem: Noel végig aludt az úton, így este 7 környékén frissen és kipihenten kelt útra.

***

A legszebb emlékem erről az útról az volt, amikor a délutáni szürkületben elindultunk a Hradzsinba. Annyira szépen esett a hó, és olyan volt az egész mint valami mesebirodalom:

 Majd kissé átfagyva betértünk egy hangulatos étterembe, ahol isteni sajtos gnocci-t ettünk. Vagyis a Máté. Én csak könnyes szemmel néztem őt. Mert persze különleges érzéke van ahhoz, hogy mindig kiválasztja a legfinomabbat az étlapról.

Mivel kis idő után megszánt, így én sem maradtam éhen. Noel addig édes golyócskákat gyurmázott a salátából, de szerencsére nem kezdte el dobálni a  pincért. Ez tényleg egy olyan nap volt, amire azt hiszem 20 éve múlva is szívesen fogok emlékezni.

 

*jó, lehet azért, mert mi rendszerint elfelejtjük.