Szülinapi előkészületek

Ezernyi oldalt nézegettem már, mit is vehetnék Noelnak a nagyon is közelgő második születésnapjára. Ez az egész ajándékválasztós téma pedig elgondolkodtatott. Annyira szeretném ha örülne, mert olyan édesen és őszintén tud örülni.

(egy alkalommal épp kettesben autókáztunk Noellal a szüleimhez, és próbáltam ébren tartani mindenféle frappáns témát bevetve. Előjött a születésnap témakör is. Beszéltem neki arról, hogy majd kap tortát, amit anya csinál, és igaz, valószínű csúnya lesz, de talán finom. És hogy sok ajándékot is kap majd, játékokat, és mindenki nagyon fog örülni, hogy már ilyen nagyfiú lett. És hogy sokan leszünk, mindenki ott lesz (itt névsorolvasást tartottam) stb. A téma egészen lázba hozta, és amikor megérkeztünk a szüleimhez Noel nagyon csalódott volt. Körbe-körbe járt a házban, kereste az embereket, kérdezgetve hogy "hhoool van Kata, hoool van Sziszi, hool van ajándék? Aztán benézett a hűtőbe és legörbült szájjal kérdezte: hóóólvan tóta?" Azt hittem a szívem szakad meg... hogy ennyire buta hogy lehetettem: egy alig két éves még nem érti, hogy majd lesz valami pár hét múlva, ők abszolút a jelenben élnek (és milyen jól is teszik).

Arra gondoltam, hogy mivel mostanában tényleg imád "alkotni", ezzel kapcsolatos ajándékokat szerzek majd be. Az egyik kedvencem a méhviasz kréta. Mivel nagyobb, könnyebb megfognia, nem porzik, kellemes színű és az sem probléma, ha esetleg megkóstolná. Bár a normál krétát talán egyszer ha megkóstolta, a finom méhviasz illatút biztos többször megkívánja majd :DD Egy waldorfos oldalon akadtam erre a krétára, ahol épp csúnyajátékokról és szépjátékokról beszéltek az anyukák. Csúnyának nevezve mindent, ami nem természetes, túl élénk színű, szagú és állagú stb.

Elgondolkoztam, hogy nagyon sok szülőnek mennyire sziklaszilárd elvei vannak a gyereknevelésről, csúnya és szép játékokról. És rájöttem persze, hogy én mennyire híján vagyok ezeknek. Nálunk az a szép játék, amivel Noel szeret játszani és ami persze nem veszélyes. (önmagára, másra vagy a tárgyra nézve). Például legújabban mosogatószivacsokból szeret tornyot építeni, de nagyon imád játszani a teafilterek tasakjával, és a cipőkanállal is.
Alapvetően szeretem a természetes anyagokat, és szívesen veszek fajátékokat műanyagok helyett. De ha befigyel néhány műanyag darab, hát istenem. Van sok fakockája, de most a duplo a sláger. Nem gondolom, hogy a duplo túl színes és műanyag mivoltával kárt okozna a fejlődésében.
Amúgy Noel minden játékkal tud nagyon kreatívan bánni. Még a nem játékokkal is. Például ma este "dzsediset" játszott a bébiőrrel. Az arcához tette, zümmögött és azt hajtogatta "dzsedi - dzsedi-dzsedi". Pedig nem a Star Wars összes volt a délutáni program.
Na de vissza a szülinapi előkészületekhez: epres torta lesz, marcipánnal, pudinggal. Aztán arra gondoltam, hogy vasárnap elvisszük valami szupi helyre, (nagy játszótér, kisvasút ilyesmi), szóval egész hétvégére baba hétvégét tervezünk. És már én is nagyon várom.

Most pedig muszáj kicsit nosztalgiáznom. 

Babavárásról, szülésről és születésről. 

Már két éve, hihetetlen, de tényleg. Annyira gyorsan elszaladt (a gyerek)

Nagyon szerettem az egész babavárós időszakot. Persze a végén már baromi kényelmetlen volt, de az egész annyira csodálatos és misztikus, hogy igazán feledteti a kényelmetlenséget.  A terhesség szót épp ezért utálom is, mert kb. "édes terhesség"-nek kellene hívni vagy hasonló. 

Hogy miért is lettem 25 évesen anya?

Nem azért, mert nem érdekel a karrierem, vagy mert a háztartás berkein belül képzelem el a hátralévő életemet. Inkább arról van szó, hogy elkezdtem rá vágyni. Először csak egy pici csíra volt ez a vágy, de aztán Mátéval nagyon jól alakultak a dolgaink, és ez a pici csíra elementáris erővé változott, amit talán csak az értheti meg igazán, aki már érezte/érzi. Aztán gondos gyakorlatsorozatok eredményeként (tudjátok, amíg futottunk a gólyához), egy nap ott szorongattam a csodálatos két csíkos tesztet.

Nagyon vicces dolog olykor a terhesség. Például amikor a hányinger érzetének keletkezése és a hányás között 2 másodperc telik el. Aztán később az az óriási pocak, amin néha felvillan egy lábacska... vagy az éjszaka közepén a jól irányzott rugások, amik a legszebb álmából keltik fel az embert. De az  is mókás, amikor mindenki felugrál a buszon, villamoson, hogy átadja a helyét. Persze a vége felé nagyon is jól tud esni egy szék/ágy, de amúgy nem értettem a felhajtást. Vagy amikor idegenek szóba elegyednek veled, és kedves dolgokat mondanak. Arról nem is beszélve, hogy minden nő késztetést érez arra, hogy elmondja a saját tapasztalatait. Amit soha nem értettem, mert a fejemben mindig is az volt az egész szülés témakörről, hogy mindegyik egészen más, ezért felesleges ötvenezer szüléstörténetet végighallgatni.

Aztán rájöttem, hogy ez tulajdonképpen nem is a tapasztalatadásról szól. Hanem egy olyan misztikumról, ami kicsit beavatásszerű is, amit szavakkal nem is lehet elmondani. És amit a nőnek újra és újra fel kell idéznie, hogy elevenen éljen benne. Ez az egyetlen pillanat a szülés/születés közben előtt vagy után olyan varázserővel vonja be az egész, amúgy nagyon fájdalmas eseményt, hogy visszatekintve a fájdalom sem tűnik annyira elviselhetetlennek. 

Amit én tanultam az egész alatt, az nem a helyes légzéstechnika (bár az is jól jöhet), hanem hogy egyfajta ősbizalommal kell hozzáállni az egészhez, hogy az ember lánya képes erre a feladatra. A lehetetlennek tűnő vállalkozásra, hogy kipréseljen magából egy kicsi óriást. Vagy ha valami nem úgy alakulna, akkor képesnek lenni arra, hogy a császármetszés utáni seb minden fájdalmával együtt tapasztalja meg az anyaság első csodálatos pillanatait. 

Óó, ezernyi oldalt tudnék erről írni. És arról a csodaszép napsütéses november hatodikáról. Hajnal 5 óra 59 percről, amikor Noel úgy döntött: most már inkább megcsodálná ezt a világot. Hogy mit vittem még a "táskámban" a fent említett bizakodáson kívül, hogy meg tudom csinálni? 

3 csodálatos embert. Akik valahogy mind pontosan érezték, mikor mi a teendőjük. Magamra hagytak, amikor egyedül akartam lenni, és ott voltak, amikor szükségem volt rájuk. Az egyik a férjem, a másik az orvosom, a harmadik pedig egy csodálatos bába. Miután a novemberi napsütésben órákon át sétálgattam a kórház teraszán egy szál hálóingben, elkezdődött az intenzív periódus, amikor bemehettem a szobába, és egy kád vízben folytatódhatott a "mulatság". 

Mivel minden helyzetben megnyugtatóan hat rám a víz, ez esetben sem volt másként. Valahogy egyszerűbbé tette a vajúdást a víz közelsége, melege. 

A szoba, ahol voltam, semmiben sem hasonlított egy kórházi szülőszobához. Nagyon hálás voltam mind az orvosomnak, mind a szülésznőmnek, hogy nem fontoskodtak végig körülöttem. És persze Máténak is, aki végig fogta a kezemet. Az egész apás-szülés kérdés is nagyon ellentétes érzéseket vált ki minden emberben. Nekem erről az a véleményem, hogy nagyon sok férfinak nincs keresnivalója egy szülőszobában. Például nem bírtam volna, ha Máté pl. elájul, és még vele is kellett volna foglalkoznom. Azt sem bírtam volna, ha hangosan lelkesít, hogy gyerünk, nyomjaaaaad :D:D Szerencsére Máté tökéletes szülőpajtásnak bizonyult, csak fogta a kezemet, és éreztem, hogy szeret, és velem van.  Nem fontoskodott, és csak kicsit volt sápadt :D Nem utolsó sorban pedig iszonyat jól állt neki a műtős szerkó :)))

Azt előre megbeszéltük, hogy szigorúan mellettem állhat/ülhet a véres jeleneteknél, a premier plan a doki és a bába kiváltsága. Persze nem kellett nagyon győzködnöm...Az egész amúgy nagyon vidám hangulatúra sikerült. Nevetgéltek. (jó, én nem tudom min, de lényeg, hogy a többiek jól érezték magukat)  
Aztán volt egy mélypont is: a kitolási szakasz nagyon elhúzódott, és a szülésznő, már nyugtalankodni kezdett, hogy ne költözzünk-e át másik szobába. De Noel jól bírta a strapát, végig jó volt a szívhangja, így maradtunk. Ezer hála és köszönet érte az orvosomnak.

Aztán összeszedtem a tartalék-tartalék erőmet és csak elérkezett a várva várt pillanat: megszületett,...
majd csodálatos hangján felsírt, de hamar abba is hagyta, és csak nézett a nagy, "messziről érkezett" tekintetével. Megtisztogatták, és a kezünkbe adták (már előtte is, de azt hiszem volt egy kis kiesés, így inkább erre a második találkozásra emlékszem). 
És hát... szerelem volt első látásra. :) 
ööö vagyis másodikra. 

A vonatozós énemről...

Vannak pillanatok az életemben, amikor egy kicsit megállok az amúgy pörgős napok egyikén, és szétnézek magam körül. Először is játékhalmokat látok, meg egy imádnivalóan édes gyereket és férjet, de aztán kicsit messzebb is szétnézek. Olyan érzés, mint amikor természetfilmes/filmes felgyorsított jelenetekben néhány másodperc alatt mutatnak be napokat, éveket. Szeretem ezeket a bevágásokat. Persze mindig vannak statikus elemeket, és csak ahhoz viszonyítva lehet látni a változásokat (pl. part - vízfolyás)

Ami pedig a saját életemet illeti, persze nem lehet tudni előre, hogy alakulnak a dolgok, de annyi biztos, hogy az én "statikus elemeimre", a családomra mindig számítok.

Nagy kalandvágyó típus vagyok,  aki folyton úton akar lenni, mindent megismerne, és akár egy új országba is szívesen elköltözne. Aztán a másik énem (basszus lebuktam milyen skizoid alkat vagyok), szóval ugyanakkor tudom, hogy határtalanul magányos lennék, távol az otthonomtól, a családtól. Ebben a magányosság kérdésben talán az is szerepet játszik, hogy nem kötök könnyen barátságot. Anyukám zárkózottnak nevez, amit utálok, mert igazából nagyon is az ellentéte vagyok, csak határtalanul zavarnak a felületes kapcsolatok. Ha barátság, akkor legyen életre szóló. Persze a "nem barátok" is lehetnek nagyon szórakoztatóak és kedvesek, de az egészen más kategória.

Hogy miért is jutott eszembe mindez? Neem, nem kapott Máté külföldi állásajánlatot. Éppen az ellenkezője: most betonozta be magát kicsiny országunkba. Na nem olyan Kőmíves Kelemen módjára, csak kellemesen. A vonatozós én-em (Máté elnevezése) egy pillanatra összeráncolta szemöldökét, de aztán megnyugodott: attól még lehet sok kaland és izgalmas utazás. 
Ami igazán belülről hajt, az hogy megtaláljam azokat a mágikus helyeket, amiket keresek. Nem tudom tapasztaltátok-e már az érzést, de vannak olyan helyek a világon, ahol az embert egészen különös érzések kerítik hatalmába. Jártam már sok szép helyen, de nem találtam még túl ilyennek nevezhető helyet, de ahhoz elegendőt, hogy késztetést érezzek arra, hogy tovább keressek.

Az egyik ilyen az erdélyi utazásunkkor volt. Néhány éve Mátéval elvonatoztunk Erdélybe, és bebarangoltunk hegyet-völgyet. Hihetetlen élmény volt. Egyik faluról a másikra rendszerint stoppal közlekedtünk, volt hogy platóskocsi nyitott hátulján szalma közt utaztunk. Szállást a falubeliektől kértünk, akik tényleg nagyon jó szívvel fogadta. És az a mesés áfonya... meg az a rikító kék szemű cigánylányka és a másik kislány, aki fent élt a hegyen, és nem járt iskolába. Meg "disszkóba se" mert rossz legények is vannak ám ott! Olyan volt az egész, mintha valami varázslatos mesebirodalomban vándorolnánk. A kalandokon túl mégis amiért annyiszor eszembe jut ez az utazás, az egész varázslatos érzés. Egyszerűen nem lehet elfelejteni.

Szóval maradunk, úgy 10 évet biztosan. Aztán majd megírom az újabb fejleményeket .;)
Igazából szerettem a gondolatot, hogy olyan szabadnak tekintettem a jövőnket, hogy bárhol kiköthetünk, és bármi lehetséges. És rájöttem, hogy ez önámítás, mert tényleg nem lennék igazán boldog egy idegen helyen. 
Úgyhogy nincs mese, kell vennünk egy vonatot.

Noel festett...

kár, hogy a talpa nem látszik olyan jól.
meg a nyelve

Eat and pray and ..OMG...!

Hétvégén megnéztem a nővéreimmel az Ízek, imák szerelmeket.  Bevallom, a film elején a kényelmes székbe süppedve előítéletekkel telve szorongattam a popcornomat, arra gondolva, hogy ennek az amúgy nagyon is fontos témának - a nő és a szabadsága - mennyire nem tud jól állni a hollywoodi maszlag. Aztán mire lement a főcím, próbáltam levetkőzni az előítéleteimet (de csak a kardigánomat sikerült)

Adott egy házasság (8 éve köttetett vagymi??) meg a nő, aki fullasztónak találja (a mit is??), aztán úgy dönt, hogy elutazik. Olaszország, India, Bali.

Olaszország, hmm... jó választás. Mindjárt be is ugrott Szerb Antal és az Utas és holdvilág. De gyorsan feledtették velem Julia R. és újdonsült "olasz" barátai. Barátságuk mottója röviden "egyed csak meg a pizzádat, majd veszünk nagyobb nadrágot". De tény, hogy a barátnőnek ennyi is elég volt ahhoz, hogy örök életre szóló barátságot kössön őszinte barátosnéjával. Bár a kérdés nyitott maradt, hogy Paolo, a csaj barátja (jó lehet nem így hívják), mennyire örült a nagyobb nacinak, miután Julia lelépett Indiába.

Az indiai állomáson egy asramba kalauzol minket hősnőnk, és megmutatja, hogy ha zűrzavar van bennünk, akkor ne várjunk spirituális élményekre még egy asramban sem. (vagy lehet én értettem félre? :D Újabb bárgyú mellékszereplő egy texasi képében, aki kisírja magát Julia (vagy Márijjá??!!) vállán. A mellékszereplőkkel valahogy nem sikerült ügyesen bánnia sem az írónak, sem a rendezőnek. Mindjárt a film elején ott van JR. barátnője, a szokásos megfáradt anya szerepében, aki szerint gyereket vállalni olyan, mintha az ember az arcára tetováltatna. Ccccc..hát lehet tényleg olyan...és nem is lenne olyan visszatetsző a hasonlat, ha ezt nem a mélyen búgó, de szerencsétlen nagy rakás szar vagyok- hangnemben adta volna elő.

Egy valami biztos, ez a film nem a nő szabadságvágyáról (mint ahogy azt először hittem) hanem sokkal inkább a boldogságról és annak eléréséről szól, ebben az esetben helytálló üzenettel: a boldogságot csakis önmagadban találhatod meg, bárhová vezessen is az utad.

Leginkább erről szerettem volna írni ebben a bejegyzésben. Vagyis sokkal inkább a boldogság és a nőiség kettőséről. Jó párost alkotnak, érdemes hozzá szegődni minden nőnek, még ha olykor nehéz is. A legtöbb kapcsolatban talán a nő a boldogság letéteményese. Na ezt nem úgy értem, hogy a nő lenne a felelőse.. de ez olyasmi, mint amikor az ember belép egy lakásba, és megcsapja őt annak légköre. Leginkább a nő az aki érzéseivel megtölti ezt a teret. A férfi pedig aki befogadja, és ezáltal megalkotja azt. Szokták mondani, hogy férfiak és nők épp ellentétesen vannak polarizálva. A nő az érzéseivel teremt, míg a férfi megvalósítja azokat. A legtöbb kapcsolatban talán ennek az egyensúlynak a megbomlása (vagy ki nem alakulása) okozza a feszültséget és szétválást. 
A nő fogékonyabb az érzéseit érő impulzusokra, vagyis ők adják a gondolati csíráját annak, amit aztán a férfiak megvalósítanak. Ez az eltérés dinamizál szerintem minden kapcsolatot, és épp ezért fontos a nőknek odafigyelni magukra, és a boldogságukra. Ami persze nem mindig olyan egyszerű, épp a fent említett okokból: a nő érzékenyebb a benyomásokra, ezért nehezebb is egyensúlyba tartani az érzelmeit. Meg ott vannak az élethelyzetek, amikor egyszerűen át kell élni a boldogtalanságot.
Ezt az egészet persze nem úgy értem, hogy nesze te nő, itt van még egy felelősség, ami nyomhatja a válladat. Van amikor valami alapjaiban nem jó, és akkor felesleges erőlködni. Viszont minden kapcsolat olyan mint egy pici mag: benne rejlik a gyönyörű virág képe, csak öntözni kell és ápolni. A boldogságot is folyton gondozni kell. Ehhez szükséges, hogy valamifelé rend uralkodjon bent is. Jó ha őszinték és elfogadók vagyunk önmagunkhoz.

Szóval a fenti olykor kritikus hangvétel ellenére ajánlom a filmet minden kedves olvasómnak. Mert ez egy olyan film, ami valószínű mindenkiben egészen más érzéseket ébreszt, és persze már csak a szép felvételekért is érdemes megnézni.

Pörpe házikó

Noel első önálló gyurma alkotása egy pörpe házikó. Vagyis egy gomba.

Tudom, elfogult vagyok, de szerintem csodálatos.

Munkák, helyek, munkahegyek

Ha elképzelem a számomra ideális munkahelyet, semmiképpen nem az otthonom lebeg a szemem előtt. Egyrészt jó, ha a dolgoknak van egy ritmusa, másrészt pedig ha az ember összes teendője egy helyszínre koncentrálódik, akkor könnyen káoszba fullad az élete. És talán az egyhangúságot is érvként lehetne felhozni, bár ez a veszély egy majd' kétéves mellett nem igazán fenyeget.

Viszont a káoszt annál inkább érzékelem magam körül (és magamban). Mivel szeretem jól végezni a dolgomat, napi 48 órás munkát 24-be besűríteni, úgy hogy némi alvásra is szükségem van, nem mindig egyszerű feladat. Azzal, hogy elvállaltam ezt a napi +4 órás extra munkát, tudhattam előre, hogy ez lesz, számítottam is rá.
Noel az a fajta gyerek, aki egyedül is szeret játszani, de mostanában kifejezetten többet igényli a társaságomat. Talán mert érzi, hogy nem csak rá koncentrálok. Mindenesetre nem érzem, hogy elhanyagolnám őt, csak az az idegesítően maximalista fajta vagyok, aki szereti a legjobbat kihozni a dolgokból. Jelen esetben a legjobb sem mindig elég jó, vagyis előfordul, hogy lemaradok a munkámmal, hogy iszonyat káosz tör ki, és a nap végén mégis azt érzem, hogy Noellal sem foglalkoztam eleget. 

A látszat ellenére ez nem egy panaszkodós bejegyzés akar lenni, hanem csupán egy felismerést akarok leírni.  Egyszerűen képtelenség tökéletesen csinálni mindent. Talán nem is az a lényeg. De próbálok valamiféle egyensúlyt teremteni, hogy elég jól végezzem a munkámat, elég rend legyen a lakásban, de egy valami biztos: a kisfiammal nem elég sokat szeretnék foglalkozni, hanem sokat.
Rájöttem, ha nem görcsölök rajta, hogy mindent tökéletesen csináljak, hanem csinálom a dolgokat a tőlem telhető legjobban, akkor minden szépen halad. Nem jelenti azt, hogy mindig végére érek az összes teendőmnek, de legalább értékelem magamban az igyekezetet (jó fej vagyok, mi??) :D És igen, úgy is jól tud esni egy mozizás, hogy közben tudom: ezer mást is kellene csinálnom.

Mert hogy arról nem is esett még szó, hogy azért némi szabadidőre is vágyom. Olykor.
Szóval lényeg, ami lényeg: még mindig jól tud esni az a bizonyos tabletta. Úgyhogy bele is vetem magam a játéktengerbe, hogy kievickéljek a könyvemhez.

Jaci számkivetett lesz

Jaci, vagyis Noel macijának hányattatott sorsáról már korábban is született bejegyzés, most viszont azt hiszem be kell számolnom az amúgy harmonikusnak cseppet sem mondható kapcsolatuk újabb fordulópontjáról.

Noel mostanában egyedül alszik a kiságyában. Ehhez szükséges feltétel, hogy kettő darab takaróval betakarjam, mellé tegyek 3 db szappant és egy cumisüveget, valamint válaszoljak az időről időre (úgy két másodpercenként) felmerülő kérdésére, amely így hangzik: "Derci alszik?" Miután kb. 50x biztosítottam felőle, hogy igen, már Bercike is alszik, Noel rendszerint verekedést kezdeményez Jaci-val. Jaci amúgy békés típus, a fenekén szétfoszlott varrás miatt sem szokott panaszkodni*, Noelt viszont ez nem tántorítja el szándékától, hogy verekedést provokáljon.

Mostanában az eset rendszerint hangos méltatlankodással végződik, lévén Jaci nem üt vissza. Noel így jobbnak látta egy jól célzott hajítással megfosztani őt addigi közös kuckójuktól, majd értésére adni:

" Jaci, itt alszol".

*habár jól is teszi, mert orvoslására meg kellene valakinek tanítania varrni a gyereket, mivel én olyan családból származom, ahol 2 nővérem és anyukámmal harmonikus egyetértésben szigorúan az elveinkbe ütköző dolognak véljük a varrást, amelyhez csak végszükség esetén folyamodunk.

Noel és a kreativitás...

...jó barátok.

Azt hiszem Noel különösen vonzódik az absztrakt művészethez.

Ha felnőttként és sikeres művészként megírja majd a memoárjait, biztos szereplője leszek az írásnak, mint "az a személy", aki gátat próbált vetni bimbózó tehetségének. Pedig legbelül érzem minden alkotói momentum rendkívüliségét, csak hát ezek a fránya berögződések.
Íme néhány mű a repertoárból:

 1. gyertyarajz ablakon (részlet a körképből)

2. Song of India cipőkanállal, svéd módra

 3. Neodadaizmus tojással, Noel módra. A wc kagylós kompozíciót most kihagynám.

 4. Alkotó és társa

5. Nekem ez a kedvencem: a szemfüles hal

(Noel nagyon lelkes lett a felfedezéstől, hogy a ceruza végével tud szemet csinálni a gyurma halnak)

Noel szótár - frissítés

...a teljesség igénye nélkül.

Noel már sok mindent mond, de természetesen akad még jónéhány olyan szó a szótárában, amit csak a kontextusból tudunk megfejteni, vagy mert már annyiszor hallottuk és kikövetkeztettük.

Néhány Noel-alkotta szó a kedvenceim közül:

- Tappacs (ő Toppancs a Bambiból)

- Tiddis (tigris és oroszlán)

- Peppes vagy pöppös (pöttyös)

- Jaci (maci)

- Haha (vonat)

- Ebéd (mindennemű táplálék)

- Küdda vagy kmda (csúszda)

 - Dottodácsi-rendődácsi (így együtt használja). Történetükhöz hozzá tartozik, hogy egy nap - míg Máté külföldön volt - beállítottak a rendőrök. (Tagadtam mindent, ne féljetek!)

Na jó, igazság szerint a szomszédot keresték, de mivel ez is igen - hogyismondjam - szokatlan eset volt, Noelban mély nyomot hagyott: napokig emlegette a dolgot. Máté hazaérkeztével is hamar közölte vele, hogy "dottobácsi-rendőbácsi eeeeelment), mire Máté felvont szemöldökkel kérdezősködni kezdett az esetről. 

Akkor is tagadtam mindent.

Noel, a divatdiktátor

Noel felpróbálta az új felmosó tartozékot...
Aztán rögtönzött divatbemutatót tartott...

Moscanicka Draga

Még egy utolsó bejegyzés Isztriáról, jobban mondva Moscanicka Dragá-ról.
nem, sárkányok nem voltak. Kicsit csalódtam is...

De a természet igazán elkényeztette az itt lakókat. Csodaszép, kristálytiszta tengerpart, gyönyörű hegyek és olyan különleges atmoszféra, hogy Máténak mondtam is, hogy ide kellene költöznünk. Nagyon kevés olyan hely van, ami ennyire magával ragadott volna. Pedig el sem sodort az áramlat vízibiciklizés közben.... :]

Apropó, vízibicikli.

Noel imádja a hajókat. Hát persze, hogy imádja. De amint meglátta a "csúszdás hajót", oltatatlan vágya támadt, hogy lecsússzon. Pedig csak egyetlen pillanatra nem figyeltünk. Azért elkaptuk mielőtt leesett volna. Aztán jól kipróbáltuk a tengerben. Szuper volt, Noel is élvezte, és csak néha akart beugrálni a vízbe. 

Szedtünk friss fügét, Noelt lebeszéltük, hogy 22 hónaposan megtanuljon kenuzni, majd visszatértünk Porecbe. Jó kis nap volt!

...ééééééés elkészültem

...a nagytakarítással. Minden jó illatú és tiszta, és még rend is van. Vettem szép dobozokat az Ikeában Noel játékainak, mert a kisebb darabokat mindig csak bevágtam a polcra, ami kicsit sem keltett rendezett hatást.  Imádom őket, nem is értem miért nem jutott eszembe korábban.

Amúgy nem vagyok nagytakarítás párti. Ha valamit piszkosnak/porosnak vagy rendezetlennek tartok, akkor rendbe teszem. Vagy nem. De nem áldozok napokat a ki- és bepakolásnak, törölgetésnek, iratválogatásnak. Most viszont úgy alakult, hogy egy beázás  miatt szét kellett bombázni az erkélyünket, ezért a beszálló por miatt muszáj volt valami nagyobb szabásúba kezdeni. 

Nem szerettem, kicsit sem, de kész van, és szép lett minden. Baromi unalmas ez a bejegyzés tudom, de most ennyire telik :)) 

Máté elutazott egy hétre, úgyhogy ketten maradtunk. Noel óránként kérdezi, hogy "Apa, hóól van?" de válaszol is magának: "Eelment messze aakm" vagyis autóval. Szóval ezt a képet Máté neked küldöm szeretettel: iiiiiilyen szép lett az erkély :) 

Siessé' haza....